Berzsenyi Dániel
a) Az ódaköltő Berzsenyi
b) Berzsenyi, az elégiák költője
A klasszicizmus és a romantika határán
Berzsenyinek verset írni annyi, mint kiszakadni a mindennapokból. Értelmezése szerint a költészet felszabadít és felemel. A falusi földesúri életforma és a költői ideálvilágnak az ellentéte verseinek egyik ihlető forrása és életének legsúlyosabb feloldhatatlan problémája lett. A horatiusi életfilozófia: a végletes érzelmektől való óvakodás az "arany középszer" életelvvé emelése, a bölcs megelégedés, belenyugvás a sorsba látszólag meghatározta életét és költészetét. Valójában az antik versformák mögött nem a klasszikus egyensúly, harmónia fedezhető fel, hanem az utánuk való eredménytelen sóvárgás és az örök nyugtalanság. Sem életében, sem költészetében nem tudja megteremteni a vágyott harmóniát. Tele van feloldhatatlan ellentmondásokkal: a klasszicista fegyelmet jelentő forma páncélja alatt forrongó indulat munkál. Két stílusirányzat egyszerre él költeményeiben: versmértékei és formái klasszikusak, nyelvbeli kifejezése romantikus.
Ódái
Pályája korai szakaszában klasszikus versmértékben hazafias ódákat ír. A hazafiság gondolata már jelen van Balassi Bálint óta a magyar irodalomban, de a nemzeti lét és nem lét, a dicső múlt és az értékszegény jelen szembeállítása, a nemzet pusztulásának víziója a reformkorban válik központi témává (Szózat, Himnusz). A függetlenségi gondolat az idegen uralom alatt élő európai népek éltetőjévé lett. Berzsenyi küldetésnek érezte a költészetet, hazafias ódáival nemzetének akart szolgálni. Ódái közül a legnevezetesebbek A magyarokhoz I. és A magyarokhoz II.
A magyarokhoz (I.)
A magyarokhoz (I.) zaklatott menetű óda, ellentéteket egymásnak feszítő alkotás. Témája a nemzet jövőjéért érzett aggodalom, melyet nagyfokú reménytelenség hevít. A költeményt a költő történelmi folyamatokkal illusztrálja.
Az első versszak a honfoglalással indul. Itt jelenik meg először a vers alapja, a múlt és a jelen összevillantása. A második strófa ismét a múlt helytállását idézi: a magyar történelmi múlt szép volt és erős, ám korántsem idilli. A harmadik részben jelenik meg a költemény kulcsszava: az erkölcs. Itt olvashatunk a Berzsenyi-korabeli magyar nép helyzetéről, melyért az erkölcsök elvesztése a felelős. A következő három strófában újra és újra a múlt bizonyító tényeit tárja fel a költő. Megjelennek itt az európai mitológiából, történelemből ismerős alakok is. Ezután a jelen bűneinek a felsorolása következik: a magyar népet a nemzeti öntudat hiányával jellemzi és gyarmatvároshoz hasonlítja azt. Fellelhető ebben a részben egy részletesen kibontott hasonlat: a lassú halált, az észrevétlen pusztulást kívánja érzékeltetni, ennek okai pedig a következők: a hagyományok megvetése, az anyanyelv elhagyása, az idegenmajmolás. A 11-12. versszak megint a dicső múlt megjelenítése Attila, Árpád és Hunyadi által. Az utolsó két strófában egy igen szembetűnő hangváltás következik be: az eddig jellemző ódai hangot elégikus hang váltja fel: játékszerek vagyunk csupán a változó sors kerekében. Itt teljesedik ki a költő mélységes pesszimizmusa.
Berzsenyi ezt a költeményét legfontosabb költői megszólalásának tartotta. Az ódára jellemző lemondó pesszimizmus majd A magyarokhoz (II.) című költemény a jövőbe vetett szilárd, optimista hitébe vált át.
A magyarokhoz (II.)
A vers történelmi háttere a napóleoni háborúk Európát megingató hatása. A vers azonban minden korra érvényes erkölcsi ítéletet fogalmaz meg. Szerkezete harmonikusabb, mint az előzőé, és összesen hat versszak.
Az első egység (1-3. versszak) uralkodó érzelme a rémület. A legdöntőbb élmény az, hogy az eddig örökkévalónak hitt világ és rendje összeomlott: államhatárok, törvények, szokások napról napra megváltozhatnak, semmiben sincs állandóság. Ebből a megrendítő élményből most nem a kétségbeesés és a reményvesztett pesszimizmus fakad, hanem éppen ellenkezőleg - nemzetünk, hazánk talán nem fog elpusztulni.
Berzsenyi elégiái
Az elégia szomorú, borongós hangulatú gondolati elemekkel átszőtt költemény. A civilizációtól, a szellemi élettől elzárt költő egyre csüggedtebben, egyre kiábrándultabban éli falusi gazda életformáját, egyre gyakrabban szeretne a poétai álomvilágba merülni. Niklára való átköltözése után verseinek hangulata megváltozik, alaptémája a mulandóság lesz, az idő gyors múlása. Verseiből eltűntek a magasra röpítő szenvedélyek, érzelmek, köztük a szerelem is. Még csak 36 éves, amikor Kazinczynak ezt írja: "Ma...letettem nyoszolyámat azon szegletben, melyben én haldokolni fogok...".
A közelítő tél
Az elmúlás tudata hatja át A közelítő tél című elégiáját. Berzsenyi költeménye a magyar költészet egyik kiemelkedő műve. Az antik versforma a görög irodalom jelképe, az emelkedett hangnem klasszicista sajátosság. A versben kifejeződő komor életélmény azonban a következő művészeti irányzatra, a romantikára jellemző. A vers természeti képei is önmagukon túlmutató jelentést hordoznak.
Az első három versszak természeti képeiben a tavasz és a nyár az ősszel szembesül. A következő versszakok felépítése némileg eltér az előzőektől. Az idő múlását először mint általános, minden létezőre érvényes igazságot nevez meg:
"Óh, a szárnyas idő hirtelen elrepül!".
Egyszeriben azonban ezt a valamennyiünket érintő törvényszerűséget a maga személyes élményeként érzékelteti a költő:
"Itt hagy szép tavaszom".
A vers egész összefüggéséből megértjük, hogy a tavasz az ifjú kor metaforája, a közelítő tél pedig az elmúlásé. A vers nagy műalkotásokra jellemző tudatossággal építi egymásba a természet látványát és a súlyos gondolati tartalmat, hogy az időnk kimért, az öregedés, az elmúlás tudata fájdalommal tölt el. A vers költői képei (hasonlat, metafora) közül kiemelhetjük a szinesztéziát. Ezzel a képpel egyszerre hat különböző érzékterületre a költő. A harmadik versszak egyik sora ez:
"A hegy boltozatin néma homály borong.".
A látvány (homály) jelzője (néma) a hallás érzékterületre tartozik. A borongás a levert, borús lelkiállapot, a szomorú hangulat kifejezése. Berzsenyi negatív festéssel a múlt értékeinek elvesztését döbbenetes hatással írja le. A múlt szépségének idillikus állapotát antik hangulatú utalásokkal fokozza (labirintus, zefír, szinfónia). Gyakran él ellentétekkel, metaforikus képeivel és sajátos gondolattársításával is.
Berzsenyi elégiái az elmúlás szomorú vallomásai; a vágyott harmóniát a költőnek nem sikerült megvalósítania. Ez a tragikus életérzés romantikára vall.