Előzmények:
A Szovjet Kommunista Párt XX. Kongresszusára 1956. februárjában került sor. Hruscsov mélyen elítélte beszédében a sztálini személyi kultuszt, és diktatúráját. Ez a beszéd nyitotta fel először azoknak a szemét, kik istenként tisztelték Sztálint. Magyarországon is erősödtek a Rákosival szembenállók. Olyannyira, hogy Rákosinak el kellett ismernie, hogy felelős a Rajk-perben, és ő maga is sok hibát követett el. Az MDP 1956 július 18-21-i központi vezetőségi ülésére Anasztáz Mikojan is megérkezett, aki közölte Rákosival, hogy le kell mondania.
Rákosi bukása mindenkit örömmel töltött el, ugyanakkor elkeserítő volt, hogy Gerőt állították a helyére, akit legalább akkora bűnök terheltek, mint elődjét, így eleve alkalmatlan volt az elkerülhetetlen változások irányítására. Losonczy Géza szeptember elején megjelent újságcikkében nyilvánosan is elmarasztalta Gerő semmitmondó politikáját. Ellenzéki pártok híján egyre erőteljesebb politizálásra kényszerültek az írók. Miután a Rajk-ügy felülvizsgálatát nem lehetett tovább halogatni, az elítélteket tisztázták a vádak alól, s 1956. október 6-án ünnepélyesen újratemették Rajk Lászlót és három kivégzett társát (Szőnyi Tibor, Szalai András, Pálffy György). Az esemény néma tüntetés volt az egész rendszer ellen, amelyen 200 ezer ember vett részt. A temetés után az egyetemisták is tüntetést rendeztek. Az egyre erősödő ellenzék már nemcsak az újra engedélyezett Petőfi Körben fejtette ki véleményét, de az ország nyilvánosságát jelentő sajtóban is. Október 16-án, Szegeden újjáalakult a Magyar Egyetemi és Főiskolai Egyesületek Szövetsége, a MEFESZ. Ezzel létrejött az első, "a párttól" független ifjúsági szervezet. Tehát a két fő ellenzéki szervezet a Petőfi Kör (értelmiségiek) és a MEFESZ (ifjúság). A budapesti és vidéki egyetemek is csatlakoztak a MEFESZ-hez. 1956 október 22-én megfogalmazták a 16 Pontból álló követeléseiket, és azt is elhatározták, hogy október 23-án, délután tüntetést rendeznek a lengyel nép melletti kiállás és megfogalmazott követeléseik alátámasztására. A Petőfi Kör vezetősége úgy döntött, a másnapra tervezett tüntetésen.
A MEFESZ 16 pontja:
1. A szovjet csapatokat vonják ki Magyarország területéről.
2. Új központi vezetést, új választást, új pártkongresszust - az MDP megújulását.
3. Nagy Imre alakítson kormányt! Sztálinista, Rákosista vezetőket váltsák le!
4. Farkas Mihály és Rákosi Mátyás felelősségre vonása!
5. Általános titkos, egyenlő választójogot! Több pártot! Új nemzetgyűlést!
6. Felül kell vizsgálni a Magyar-Szovjet és a Magyar-Jugoszláv kapcsolatokat!
7. A gazdasági élet átszervezése a nép érdekei és a magyar adottságok alapján.
8-10. Munkaügyi és Mezőgazdasági kérdésekkel foglalkozó pontok.
11. Független bíróság vizsgálja felül az összes politikai és gazdasági pert! Az ártatlanokat
rehabilitálják, ha börtönben vannak, engedjék ki őket!
12. Teljes vélemény és szólásszabadság! Szabad Rádió! Nyilvános Káder anyag!
13. Lebontani a Sztálin szobrot (Regnum Marinum helyén).
14. Új címer! Március 15. legyen nemzeti ünnep!
15. Szolidaritás Lengyelországgal! (poznani felkelés)
16. Egy országos diákkonferencia megszervezése.
Október 23-án a reggeli órákban érkezett vissza Jugoszláviából a Gerő vezette párt- és kormányküldöttség, mely több mint egy hetet töltött a szomszédos országban, hogy rendezze az ellenségeskedés idején felgyülemlett problémákat. A pártvezetés tanácskozni kezdett az országban kialakult helyzetről. Először a tüntetés betiltása mellett döntöttek, aztán mégiscsak engedélyezték azt. Október 23-án délelőtt Nagy Imre - akit a hónap elején visszavettek a pártba - megbeszélést tartott Gimes Miklóssal, Losonczy Gézával és társaikkal. A tüntetésről megoszlottak a vélemények, Nagy Imre ellene foglalt állást. A délután 3 órakor kezdődő tüntetés pesti résztvevői a Petőfi-szobornál gyülekeztek, ahol Sinkovits Imre színművész elszavalta a Nemzeti dalt, egy diák pedig felolvasta a 16 pontot. Ezt követően elindult a tömeg a Bem térre. A Műegyetem hallgatói egyetemük előtt gyülekeztek, és a Duna-parton vonultak a Bem-szoborhoz. A tüntetők a lengyeleket éltető, valamint Rákosit és Gerőt kárhoztató jelszavakat kiáltoztak, később pedig már a szovjetek kivonulását is követelték. A Bem-szobornál megszületett a forradalom jelképe: a lyukas nemzeti zászló, amelyből kivágták a szovjet típusú címert. A Bem térről a Kossuth térre vonult a tömeg, és Nagy Imrét akarta hallani, aki természetesen nem tartózkodott az Országházban. Többen is érte mentek a lakására, ő azonban csak a pártvezetés hívása után - több mint két óra elteltével - ment be a Parlamentbe. Csalódást okozó rövid beszédében az 1953-as kormányprogramhoz való visszatérést és a problémáknak a párton belüli megoldását ajánlotta, majd hazatérésre szólította fel az akkor már több mint 200 ezres tömeget.
A tüntetők egy része a Sztálin-szoborhoz vonult, amelyet fél tízkor sikerült ledönteni. A szobrot bevontatták a Blaha Lujza térre, s ott szétdarabolták. Mások a Rádióhoz vonultak és a 16 pont beolvasását követelték de ezt a Rádió vezetői visszautasították. Este 8 órakor Gerő beszédét közvetítették, aki a tüntetést soviniszta-nacionalista megnyilatkozásnak bélyegezte, és a tüntetőket csőcseléknek nevezte. A pártvezetés katonákat és ÁVH-sokat vezényelt a Rádió védelmére. A katonák egy része átadta fegyverét, vagy maga is átállt a felkelők oldalára. Az ÁVH-sok viszont tüzet nyitottak a Rádiót birtokba venni akaró tömegre. A hajnalig tartó küzdelem során a Rádió épülete a felkelők kezére került. Mindkét oldalon sok volt az áldozat. Az ÁVH-sok parancsnokát agyonlőtték, a többieket szabadon engedték. Ugyanakkor a vezetés a rádióadásokat áthelyezte a Parlamentbe. Nagy Imre Kossuth téri beszéde után átment a pártközpontba ahol összehívták a központi vezetőség ülését, s a testület tagjai ijedtükben úgy határoztak, hogy ismét Nagy Imre legyen a miniszterelnök. Közben szovjet tankok indultak meg Székesfehérvár és Cegléd irányából Budapest ellen. Az éjszaka folyamán meg is érkeztek a fővárosba, és felvették a harcot a felkelőkkel.
Október 24-én hajnalban a Parlament épületébe költöztetett Rádió ellenforradalmi bandák támadásáról adott hírt, 8 óra után pedig közölte, hogy ismét Nagy Imre lett a miniszterelnök. 9 órakor tudatta, hogy a kormány kérésére szovjet alakulatok vesznek részt a rend helyreállításában". Az csak később derült ki, hogy Nagy Imre nem volt hajlandó aláírni a szovjetek beavatkozására vonatkozó kérést, így azt utólag Hegedűs András látta el kézjegyével. A főváros különböző pontjain folyt a harc. A felkelőknek mindenekelőtt fegyverhez kellett jutniuk, ezért laktanyákat, rendőrőrsöket, fegyvert gyártó üzemeket támadtak meg és foglaltak el. A szovjet páncélosok beavatkozása még elkeseredettebbé tette a küzdelmet. A harc folyamán a következő felkelőközpontok alakultak ki: Széna tér - Szabó János vezetésével, Baross tér - Nickelsburg László vezetésével, Corvin köz - Iván Kovács László, majd Pongrátz Gergely vezetésével.
A rádióban sorra hangzottak el a harc beszüntetésére szóló felhívások, de eredménytelenül. Sőt, a forradalom kiterjedt az egész ország területére, mindenütt tüntetéseket, nagygyűléseket rendeztek, amelyeken támogatásukról biztosították a "pesti forradalmat". Moszkva újabb katonai egységeket vezényelt hazánkba, ugyanakkor a szovjet hírügynökség az "ellenforradalmi lázadás" leverését jelentette. Erre - 25-én reggel - a magyar minisztertanács közleményt adott ki "az ellenforradalmi puccskísérlet felszámolásáról".
Október 25-én délelőtt fegyvertelen tüntetők vonultak az Országház elé, s közben barátkozni kezdtek néhány szovjet páncélos legénységével. 11 óra körül karhatalmi erők és szovjet egységek golyózáport zúdítottak a térre, amelynek következtében több mint ötvenen meghaltak, és nagyon sokan megsebesültek. Mivel mindenki biztosra vette, hogy az embertelen mészárlást az ÁVH követte el, a vele szembeni gyűlölet engesztelhetetlenné fokozódott. 25-én már Budapesten tartózkodott a szovjet vezetés két magas rangú tagja, Mikojan és Mihail Szuszlov Tárgyalásaik után Gerőt leváltották a párt éléről, és Kádár Jánost tették a helyére. Kádár és Nagy Imre továbbra is ellenforradalomnak minősítették a történteket, a miniszterelnök azonban a rend helyreállítása után reformokat helyezett kilátásba. A nap folyamán, Budapesten folytatódtak a harcok. A középületekről eltávolították a gyűlölt rendszer jelképeit: a vörös csillagot és a csillagos címert. Egyértelmű volt, hogy az ország demokráciát és függetlenséget akar. Október 26-án már nemcsak a tüntetések, de a harcok is kiterjedtek az egész országra. Ekkor dördült el a mosonmagyaróvári sortűz, amelynek közel 100 halálos áldozata volt. Általánossá vált a sztrájk, munkástanácsok, forradalmi bizottságok alakultak, amelyek kezükbe vették a helyi közigazgatást. Felgyorsult a hadsereg szétesése. Maléter Pál ezredes, a Kilián laktanya parancsnoka a következő napokban felvette a kapcsolatot a Corvin-közi tüntetőkkel, és fegyverszünetet kötött velük. Néhány alakulat azonban további kísérletet tett a forradalom leverésére. A pártvezetők egy csoportja katonai bizottságot alakított, amely tervet dolgozott ki a Corvin köz felrobbantására. Ezt azonban a józan eszű katonák is képtelenségnek tartották, hisz a környék romba dőltét jelentette volna, ezért végrehajtását elhalasztották. Október 26-án a kommunista ellenzék két meghatározó egyénisége, Donáth Ferenc és Losonczy Géza megjelentek a központi vezetőség ülésén, és közölték, hogy nem fogadják el az események ellenforradalomként való értékelését. Követelték, hogy a kormány kössön fegyverszünetet a felkelőkkel, és kezdjen tárgyalásokat a politikai kibontakozásról. Az ülés résztvevői elutasították Donáth és Losonczy javaslatát, ugyanakkor elfogadták az új kormánylistát, mely óvatos (vagy öntudatlan) nyitás volt a koalíció irányába.
A kormány összetételének október 27-én nyilvánosságra hozott változása, azaz a két ismert kisgazda politikus, Kovács Béla és Tildy Zoltán miniszteri megbízatása a készülő politikai fordulat első jele volt. A szovjet és a velük együttműködő magyar katonai vezetők kénytelenek voltak elismerni, hogy a rendelkezésükre álló erőkkel nem tudják felszámolni a felkelést, tehát a politikai kibontakozás útját javasolták. Nagy Imrét felkeresték régi hívei, hogy meggyőzzék a politikai irányváltás szükségességéről. Ezzel egy időben Losonczy Géza az Eötvös Loránd Tudományegyetemen tartott gyűlésen bírálta a miniszterelnök határozatlanságát. Közben országszerte folytak a harcok, sortüzek dördültek s tüntetők, felkelők százai vesztették életüket. Ugyanakkor számos helységben katonák és felkelők közösen alakítottak nemzetőrségeket. Az október 28-ára virradó éjszaka a magyar pártvezetés - Mikojan és Szuszlov jelenlétében és egyetértésével - tudomásul vette a Kádár által előterjesztett javaslatot, mely gyökeresen átértékelte az eseményeket, és jóváhagyta a Szabad
Nép 28-i vezércikkét, mely az addig történteket nemzeti demokratikus forradalomnak nevezte. Reggel Nagy Imre a szovjet követségen tárgyalt. A párt vezetői közül egyre többen követelték a harcok beszüntetését. Lukács György azzal vádolta a katonai bizottság tagjait, hogy vér tapad a kezükhöz. Mező Imre, a Budapesti Pártbizottság titkára szintén a politikai kibontakozást szorgalmazta. Végül a pártvezetés elhatározta a tűzszünetet, s a történteket forradalomnak és szabadságharcnak nyilvánította. Ezt követően Nagy Imre elrendelte az azonnali tűzszünetet, s késő délután rádióbeszédet mondott, amelyben nemzeti és demokratikus mozgalomnak nevezte a történteket. Bejelentette, hogy a szovjet csapatok elhagyják Budapestet, és tárgyalások kezdődnek az országból való kivonulásukról; feloszlatják az ÁVH-t, amnesztiát hirdetnek, és március 15-ét nemzeti ünneppé nyilvánítják. Ígéretet tett az erőszakos téeszmozgalom megszüntetésére és általános fizetésemelésre.
Bár az országban és Budapesten még folytak a harcok, október 28-a a győztes forradalom első napja. Megalakult a Magyar Értelmiség Forradalmi Bizottsága, mely valamennyi jelentős értelmiségi csoportot magában foglalta. Az Egyetemi Forradalmi Diákbizottság kezdeményezésére létrehozták a Nemzetőrséget mint a forradalom kormányához hű karhatalmat. Október 28-án a nyugati hatalmak kérésére összeült az ENSZ Biztonsági Tanácsa a magyar kérdés megvitatására. A későbbiek során az ENSZ-ben még nagyon sok szó esett a magyar forradalomról, de a Szovjetunió - vétójogával - megakadályozott minden hazánkra kedvező határozatot. Október 29-én megkezdődött az ÁVH lefegyverzése és laktanyáinak átvétele. Ugyanakkor több ezer ÁVH-s a tököli szovjet főparancsnokságra távozott. A rendőrség, a hadsereg és a szabadságharcosok képviselői létrehozták a Forradalmi Katonai Bizottságot Király Béla vezetésével. Nagy Imre e napon tette át székhelyét a Parlamentbe, amely ettől kezdve a pártközpont helyett az ország politikai központjává vált. Szilágyi József és Széll Jenő megszervezték a miniszterelnöki titkárságot, s régi híveinek többsége ismét Nagy Imre mellé állt.
Október 29-én vált ismertté, hogy az izraeli csapatok egyiptomi állásokat támadtak meg a Szuezi-csatorna környékén. Ugyanekkor az Egyesült Államok moszkvai nagykövete arról tájékoztatta a szovjet vezetést, hogy Amerika Lengyelországot és Magyarországot nem tekinti lehetséges katonai szövetségesének. E közlést a szovjetek úgy értelmezték, hogy nyugodtan beavatkozhatnak Magyarországon. Október 30-án Mikojan és Szuszlov - miután tudomásul vették a magyar kormány megkezdett politikáját a többpártrendszer és a semlegesség irányába - elutaztak Budapestről. E napon hoztak nyilvánosságra egy szovjet kormánynyilatkozatot, amelyben őszinte sajnálatukat fejezték ki, hogy Magyarországon vérontásra került sor.
A Budapesti Pártbizottság Köztársaság téri épületét a közvélemény - nem alaptalanul - a feloszlatott ÁVH és a pártapparátus forradalomellenes központjának tekintette. A szabadságharcosok és a pártbizottság fegyveresei között - október 30-án délelőtt - összeütközésre került sor. Ezt követően megostromolták, és véres harc után elfoglalták a pártházat. A felbőszült tömeg 24 főt meglincselt. Életét vesztette a budapesti pártbizottság titkára, Mező Imre is, aki Nagy Imre támogatója volt. Október 30-án délután Nagy Imre rádióbeszédben jelentette be az egypártrendszer megszüntetését és a négypárti koalíció helyreállítását, mely a forradalmat elfogadó kommunisták mellett a kisgazdákból, a szociáldemokratákból és a parasztpártiakból állt. Változás történt a rádiónál is, amelynek irányítását új, a forradalomhoz hű vezetők vették át, kijelentve, hogy szakítanak a múlttal, amikor is a rádió "hazudott éjjel, hazudott nappal, hazudott minden hullámhosszon".
A 30-án délután bekövetkezett változások megnyugtatták az ország közvéleményét, mert egyértelművé vált belőlük, hogy megvalósultak a forradalom követelései: a demokrácia és a nemzeti függetlenség. Bár ez utóbbi még csak ígéret volt, és nagyon sok embert aggasztott a gondolat, mi lesz, ha a szovjetek mégsem hajlandók kivonulni?
Az ország a forradalom lázában égett. Mindenütt forradalmi bizottságok alakultak, és átvették az irányítást a régi vezetőktől, megőrizve a rendet és a nyugalmat. Egyéni bosszúkra csak elvétve került sor. Ugyanakkor megjelentek az új ellenzéki erők is. Dudás József, aki már október 28-án kormányellenes politikai és fegyveres szervezetet alakított, 30-án elfoglalta a Szabad Nép székházát, és kiáltványban tette közzé, hogy nem ismeri el a kormányt. Egyes szélsőséges megnyilatkozások ellenére a mértékadó politikai erők a békés kibontakozás és a kedvező helyzet megóvásán fáradoztak. Mindenekelőtt az újjászerveződő Független Kisgazdapárt vezetője, Tildy Zoltán vált az új kormány egyik meghatározó egyéniségévé.
Újjászerveződött a Szociáldemokrata Párt is Kéthly Anna vezetésével, október 31-én pedig Petőfi Párt néven a parasztpárt. Október 30-án este a kormány utasítására kiszabadították házi őrizetéből Mindszenty bíborost, aki 31-én megérkezett a budai érseki palotába.
Nagy Imre ugyancsak október 30-án megbízta Király Bélát és az általa vezetett Forradalmi Karhatalmi Bizottságot az új, egységes karhatalom megteremtésére. Október 31-én - több érdekelt szervezet részvételével - gyűlést rendeztek a Kilián laktanyában, ahol bejelentették, hogy a Forradalmi Karhatalmi Bizottság egységes parancsnokság alá vonja a hagyományos fegyveres erőket (honvédség, rendőrség, határőrség), valamint az egyetemi nemzetőrségből és a felkelőcsoportokból alakult Nemzetőrséget. Az intézkedés célja az volt, hogy a fegyveres felkelőket reguláris alakulatokká szervezze és a kialakuló új rend szolgálatába állítsa. Október 31-én este a kormány bejelentette, hogy tárgyalások kezdődtek a Varsói Szerződésből való kilépésről, s a szovjet csapatoknak el kell hagyniuk az országot. Október 23-át nemzeti ünneppé nyilvánították. Az országban lassan helyreállt a rend, folytatódott a pártok újjászerveződése. Győrben ugyan október 30-án néhányan ellenkormány megalakítását követelték, de a helyi politika valódi irányítója, Szigethy Attila - egykori parasztpárti politikus - leszerelte a heveskedőket. Bejelentették a Dunántúli Nemzeti Tanács megalakulását, de támogatásukról biztosították a Nagy Imre kormányt is.
Október 31-én nyilvánvalóvá vált, hogy újabb szovjet csapatok érkeznek hazánkba, miközben Franciaország és Nagy-Britannia bekapcsolódott a szuezi háborúba. Moszkva - az Egyesült Államok "bátorítására" és a nyugati hatalmak közel-keleti lekötöttségének hatására - a Magyarország elleni katonai beavatkozás mellett döntött. November 1-jén a szovjet páncélosok körülzárták a magyar repülőtereket. Nagy Imre magyarázatot kért a szovjet nagykövettől, de azt a választ kapta, hogy továbbra is érvényben van az október 30-i megállapodás. A magyar miniszterelnök követelte az újonnan érkezett szovjet alakulatok azonnali kivonását, este pedig rádióbeszédben jelentette be, hogy a kormány kinyilvánította Magyarország semlegességét, amelynek biztosításáért a négy nagyhatalomhoz fordul. Nem sokkal később Kádár János államminiszter tett hitet a forradalom mellett, s bejelentette, hogy a kommunisták új pártjaként megalakult a Magyar Szocialista Munkáspárt, az MSZMP (1956 okt.). Rádióbeszéde elhangzásának időpontjában azonban már a szovjet oldalon volt. Jurij Andropov nagykövet ugyanis előbb Münnich Ferencet, majd Kádárt hívta tárgyalásra, ezt követően pedig a Szovjetunióba vitték őket. Erről azonban senki sem tudott. November 1-jén a munkástanácsok a munka felvételére szólítottak fel. Több helyen már november 2-án (pénteken) véget ért a sztrájk, és 5-én (hétfőn) az egész országban indult volna a munka.
Ugyancsak 1-jén megjelentek a kisgazdák és a szociáldemokraták lapjai, újabb pártok és szervezetek újították fel tevékenységüket, pl. a Demokrata Néppárt és a Magyar Cserkészszövetség, s megalakult a Politikai Foglyok Szövetsége is. November 2-ára elcsendesedtek a harcok, indult a munka és a közlekedés.
Újabb lapok jelentek meg, az Irodalmi Újság pedig a magyar írók forradalmi hitvallását közölte. E napon határozta el a kormány, hogy Nagy Imre vezetésével küldöttséget indít az ENSZ közgyűlésére.
November 3-án átalakították a kormányt, s a négy párt vezetőiből létrehoztak egy kibővített államminiszteri kabinetet, amely az átmeneti időszak legfőbb politikai döntéshozó szerve lett volna. Ebben a Független Kisgazdapárt, a Magyar Szocialista Munkáspárt és a Szociáldemokrata Párt 3-3, a Petőfi Párt pedig 2 politikussal képviseltette magát. November 3-án az aznap kinevezett honvédelmi miniszter, Maléter Pál tábornok vezette magyar küldöttség - szovjet kezdeményezésre - a Parlamentben tárgyalásokat kezdett a szovjetekkel csapataik kivonásának módozatairól. A tárgyalás része volt a szovjetek félrevezető akciójának. A Maléter tábornok vezette küldöttség a késő esti órákban Tökölre, a Magyarországi Szovjet Haderők Főparancsnokságára indult a tárgyalások folytatására. Az ország kétség és remény közt tért nyugovóra.
1956. november 4-én hajnalban ágyúdörgésre ébredt a főváros lakossága. A szovjet haderő hajnali 4 órakor támadást indított Budapest ellen. A szovjetek - megsértve a nemzetközileg elfogadott hadijogot - letartóztatták a tököli főparancsnokságon tárgyaló magyar katonai küldöttséget.
Ezután a jugoszláv nagykövet menedéket ajánlott a magyar vezetőknek a jugoszláv nagykövetségen. Tito azonban megegyezett Hruscsovval és Kádárral, de ezt a magyar vezetők nem tudták. A nagykövet közölte velük Tito üzenetét: ismerjék el a Kádár kormányt! Nagy Imre és társai ezt visszautasították.
November 4-én megalakult a Forradalmi Munkás-Paraszt Kormány. Miniszterelnök Kádár János lett. A szovjet katonák időközben elérték az Országház épületét, s a rádióadások 8 óra után megszakadtak. Az országban azonban folytatódott az ellenállás. November 4-9. között több helyről is a harc folytatására szólító rádiófelhívások hangzottak el. Sokan még mindig reménykedtek a nyugati segítségben. November 7-én szovjet páncélosokon érkezett Budapestre Kádár János, és kormányának tagjai. Sietve letették hivatali esküjüket.
A szovjet támadás után általános sztrájk kezdődött az országban. November 12-én az Írószövetség elnöksége a magyar értelmiség nevében kiáltványt intézett a magyar néphez. Egyre erőteljesebbé vált a munkástanácsok tevékenysége, ezért a kormány kénytelen-kelletlen engedélyezte működésüket. Megalakult az ellenállás egyik központja: a Nagybudapesti Központi Munkástanács (november 14.). November 21-én megalakult a Magyar Értelmiség Forradalmi Tanácsa - elnöke Kodály Zoltán - s egy néma tüntetést kezdeményeztek november 23-ára (elnéptelenedtek Budapest utcái). November 29-én megalakult 22 egyetem és főiskola képviselőiből az Összegyetemi Forradalmi Bizottság, mely a MEFESZ-szel együtt október 23. mellett foglalt állást.
A magyar társadalom ellenállására Kádár és a szovjet vezetés az erőszak politikájával válaszolt. Megszerveződött a Pufajkás csoport: tagjai az új vezetés, az új rendszer fegyveresi voltak. December 4-én a magyar főváros nőtüntetetéssel emlékezett a szovjet támadásra és a forradalom vérbe fojtására, amit a pufajkások oszlattak fel. A következő napokban Salgótarjánban, Miskolcon és Egerben is sortüzet zúdítottak a tüntetőkre!
1957 márciusában Kádár és a szovjet megegyezett, hogy Nagy Imrét és társait bíróság elé állítja, cserébe pedig a szovjetek nem engedik vissza Rákosit. Kádár megtorlásának idején 300-400 embert végeztek ki!! Nagy Imre, Maléter Pál, Gimes Miklós, Szilágyi József is meghalt