Itália az egységes nyelv ellenére a XIX. században három nagy régióra volt osztható: az észak-itáliai kis fejedelemségekre, melyek Habsburg fennhatóság alatt állottak, a közép-itáliai pápai államra és a Bourbonok dél-itáliai nápolyi királyságára. Az 1848-as forradalmak kézzelfogható közelségbe hozták az egységes állam létrehozását, azonban a szent szövetségi beavatkozás meghiúsította létrejöttét. Az egységesítési törekvések gátjaként jelent meg Itália belső tagoltsága is: az európai fejlettségű északi tartományokkal szemben, délen a maffia által uralt, elmaradott tartományok találhatók.
Az egységre két koncepció mutatkozott. Az egyik alapja a népfelség elvének érvényre juttatása lett volna, amely a feudális dinasztiák, elűzését jelentette volna. Ezt hirdette Giuseppe Mazzini (1805-72), illetve Giuseppe Garibaldi (1807-82) a 48-as forradalmak legendás hőse. Másként látta a helyzetet Camillo Cavour (1810-61), az alkotmányos Piemont „zseniális miniszterelnöke”. 1847-ben beindította II Risorgimento című lapját, amely nevet adott a korszaknak. Úgy gondolta külső szövetségesre van szükség és a legitimitás látszatára. Célja ezért a piemonti dinasztia vezetésével való egység megteremtése volt.
Az 1853-56 között zajló krími háborúba 15.000 katonát küldött Piemont, ezzel Cavour megnyeri ügyének a nyugati hatalmakat, és az itáliai kérdést bekapcsolta az európai politikába. 1858-ban Cavour és III. Napóleon francia császár találkozott Plombieres-ben, ahol megállapodtak, hogy Franciaország Nizza és Savoya átengedése fejében egy esetleges olasz-osztrák háború során az olaszokat támogatja. 1859-ben piemonti seregek vonultak be Velencébe, minek hatására Ausztria hadat üzen Piemontnak. 1859. jún. 4-én Gyulay Ferenc táborszernagy Magentánál visszavonulásra kényszerült, a döntő ütközetben 1859. jún. 24-én a Solferinónál a francia és olasz seregek fölénye sikert hozott. A véres ütközet hatására Henri Dunant megalakította a Nemzetközi Vöröskeresztet.
III. Napóleon azonban a francia csapatok kimerültségére hivatkozva fegyverszünetet kért, ezzel elárulván a francia-olasz szövetséget. 1859. júl-.ában megköttetett a Villafrancai fegyverszünet Ferenc József és III. Napóleon között. Így az 1859. novemberi Zürichi béke értelmében Velence az un. várnégyszöggel Ausztriáé maradt, Lombardiát pedig megkapta Franciaország. (Az 1860-as Torinói szerződésben Lombardiát elcserélte III. Napóleon Nizzáért és Savoyáért)
A közép-itáliai államokban a fegyverszünet hírére forradalmak robbantak ki, elűzték az idegen uralkodókat és 1860 tavaszán népszavazással Piemonthoz csatlakoztak. 1860. áprilisában a szicíliai Palermóban és Messinában forradalom tört ki. 1860. május 11-én: Garibaldi partraszáll a szicíliai Marsalában 1067 vörösingessel (pl.: Achille Majocchi, Dunyov István, Éber Nándor, Éberhardt Károly, Mogyoródy Adolf, Türr István). Észak felé indulva felszabadította az idegen kézen lévő területeket, ezzel a nápolyi Bourbon-ház uralma összeomlott.
Garibaldi teljhatalmát Viktor Emánuell kezébe adta, így lehetőség nyílott 1861. március 17-én Torinóban az Olasz Királyság kikiáltására, amelynek főváros lett Firenze, vezetője a piemonti király II. Viktor Emánuel (1861-78) lett, államformája pedig alkotmányos monarchia lett. 1866-ban, a prágai békében Velence Olaszországhoz került, de kénytelenek voltak lemondani Dél-Tirolról. 1870. szeptemberében Egyházi Állam olasz megszállás alá került (az azt védő francia csapatokat hazrendelték), Róma Olaszország fővárosa lett, a pápa pedig Vatikánállam feje maradt. (az olasz álla és a katolikus egyházfő viszonyát részletesen az 1929-es lateráni egyezmény, Mussolini és XI. Pius megállapodása rendezte.