Forradalmak Németországban
Az I. világháború végén 1918-ban, Németországban forradalom tört ki. A forradalmak oka a háború miatti társadalmi elégedetlenség, az éhínség, munkanélküliség az értelmetlen háború volt. Mindezek hatására, okt. végén a hadiflotta megtagadta a további harcot, majd, nov. 3.-án Kielben matróztán1adás tört ki. Ezzel egy forradalmi hullám bontakozott ki Németországban, amelynek utolsó állomása az volt, hogy nov. 9.-én Berlin a forradalmárok kezébe került. A felkelésben nagyon fontos szerepet játszottak a kommunisták, akiket a Spartakus-szövetség tömörített magába. Vezetőjük Karl Liebknecht és Rosa Luxemburg volt.
Mindezek következménye az lett, hogy II. Vilmos császár és a kormány lemondott, kikiáltották a köztársaságot, és nov. 10.-én ideiglenes kormány alakult. Az elnöke Friedrich Ebert lett, tagjai pedig a szociáldemokraták. Akik igyekeztek megakadályozni a proletárdiktatúra kialakulását. Ezért a kommunisták kimaradtak a kormányból és egyúttal a hatalomból is. De ebbe nem nyugodtak bele és szervezkedni kezdtek. A Spartacus-szövetségből, dec. 30.-án létrehozták Németország Kommunista Pártját. A párt vezetői Rosa Luxemburg és Karl Liebknecht voltak. A fő célkitűzések között pedig a proletárdiktatúra megteremtése, a porosz militarizmus felszámolása, az államosítás és a nagybirtok kisajátítása szerepelt. A párt 1919. jan. 5.-én a kormány megdöntésére szólított fel, és kikiáltották a proletárdiktatúrát. Ennek hatására, jan. 11.-én Berlinben a munkásság felkelést robbantott ki. A felkelést Gustav Noske vezette. Szociáldemokraták leverték, a kommunista vezetőket pedig megölték, jan. 15.-én. Ezzel a baloldal támadását sikerült visszaverni.
A weimari köztársaság rendszere
Mindezek után, 1919 jan. 19.-én megtartották a nemzetgyűlési választásokat, ami a polgári és szociáldemokrata erők győzelmét hozta. Eredménye: febr.6.-án Weimarban összeült a nemzetgyűlés. Az itt megteremtett parlamentális demokratikus rendszert weimari köztársaságnak nevezték. (1919-1933). A nemzetgyűlés intézkedései: a nemzetgyűlés, febr. 11.-én birodalmi elnökké (köztársasági elnök) választotta Friedrich Elbertet (1919-25), a miniszterelnök pedig Philipp Scheidemenn lett. Majd júni. 28.-án a nemzetgyűlés aláírta a versailles-i békepaktumokat. Legfontosabb intézkedése, júli. 31.-én a birodalmi alkotmány elfogadása volt, amit a birodalmi elnök, aug.-11.-én írt alá. Ezzel lerakták a polgári demokratikus rendszer alapjait Németországban. Az államformát szövetségi köztársaságban határolták meg, mely 18 land (tartomány) szövetségéből állt.
A Német Birodalom élén a birodalmi elnök állt, akit a nép választott. A parlamentet a birodalmi gyűlés (Reichstag) és a birodalmi tanács (Reichsrat) alkotta. A birodalmi gyűlés a nép által választott képviselőkből állt, míg a birodalmi tanácsban a tartományi képviselők tevékenykedtek. A birodalmi elnök a szükségállapot cikkely révén (joga van rendkívüli helyzetben szükségállapotot hirdetésére) nagyhatalmat kapott. A birodalom kancellárját (miniszterelnök) a birodalmi elnök nevezte ki.
A weimari köztársaság rendszerének jelentősége abban rejlett, hogy biztosította a polgári szabadságjogok érvényesülését és kiterjedt szociális törvényhozást valósított meg. A negatívuma pedig az volt, hogy a monopoltőkét és a nagybirtokrendszert érintetlenül hagyta, illetve, hogy a katonai és hivatali csoportok megtarthatták hatalmukat.
Németország az 1920-as években
Belső válság 1919 és 1923 között
A weitnari köztársaság első 5 éve teljes káoszban telt el. A társadalom széles rétegei szembehelyezkedtek a köztársasággal. (nacionalista polgárok, a hadsereg és a szélsőséges jobb- és baloldali szervezetek.) Az elégedetlenkedők a "tőrdöfés-legendára" hivatkoztak. Ennek lényege, hogy a belső ellenséges erők hátba döfték az országot (ez nem volt igaz). Emiatt a jobboldali, szélsőséges radikális csoportok tevékenysége megerősödött, és tevékenységük egyrészt politikai gyilkosságokban, másrészt pedig puccskísérletekben nyilvánult meg. Mindezek következményeként az elégedetlenkedők összefogására pártok szerveződtek. Ilyen volt az 1919 januárjában, Münchenben létrehozott Nemzetiszocialista Német Munkáspárt.
Adolf Hitler nem szerepelt a párt alapítói között, ő csak 1919 szeptemberében lépett be a pártba, és már 1921 júliusától annak vezetője. A párt a Führer- elven épült fel. A párt 1920-ban hirdette meg a 25 pontból álló programját. Ebben követelték a népjólét megvalósítását, a német önrendelkezési jog és állami jogegyenlőség helyreállítását, a Párizs környéki békék felmondását és a zsidóság háttérbe szorítását. Az eszméket és követeléseket a pártlap útján terjesztették.
A belső politikai és társadalmi feszültséget gazdasági válság is súlyosbította. Nehezítette a helyzetet az is, hogy 1923-ban francia és belga csapatok szállták meg a Ruhr-vidékét. Ezt a feszült belpolitikai helyzetet kihasználva Hitler megkísérelte a hatalom átvételét. 1923. nov. 9.-én a müncheni sörcsarnokban elfogta a bajor tartományi miniszterelnököt és a kormány jelenlevő tagjait (müncheni sörpuccs). Emiatt Hitlert és társait 5 évi börtönbüntetésre ítélték (landsbergi várfogság). Itt írta meg a náci ideológiát és a párt céljait, összegző munkáját Mein Kampf (Harcom) címmel. A mű alapgondolata három tradícióban öltött formát:
a szociáldarwinizmusban, mely a Darwin elven épült. Ugyanis ahogy a természetben, úgy a társadalomban is a különböző fajok létért való küzdelme a meghatározó. Az élet harc, amelyben az erősebb győz, a gyengébb elpusztul.
a rasszizmusban, mely az emberi fajok hierarchiáját fogalmazta meg. Ez azt jelenti, hogy az
emberiség nem egyetlen egység, hanem kultúraalapítók, - hordozók, - rombolók osztályából áll.
az antiszemitizmusban, amely zsidóellenesség
8 hónap múlva kiszabadult a börtönből, és még 1924-ben, Münchenben újjáalakította az NSDAP-t.
A kormány kísérlete a válság megoldására
A belső helyzet rendezése érdekében 1922-ben az elnök rendeletet adott ki a köztársaság védelméről. A tényleges fordulópontot azonban az jelentette, hogy 1923. aug. 14.-én Gustuv Stresemann lett a kormányfő, aki a teljesítési politika híve volt. Hatalomra kerülése változást hozott a kül- és belpolitikában is. A belpolitikában a meghatározó erő ebben az időben a szociáldemokrata párt lett.
Jelentős belpolitikai változást jelentett az, hogy 1925 febr. 28.-án Friedrich Elbert meghalt. Ennek következtében, ápr. 26.-án Hindenburgot választották meg köztársasági elnökké.(1925-1934-ig).
A gazdasági válság kirobbanásával a szociáldemokrata párt helyzete megrendült. Oka: a Young- terv elfogadása és 1929-ben Stresemann halála. Az elégedetlenkedők élére a kommunisták, a jobboldaliak és a nácik álltak. A válság Németországot érintette a legérzékenyebb, hatására a termelés csökkent, a kis és középbirtokosok tönkrementek:, a munkanélküliség megnőtt. Ez alatt az utcákat a kommunisták és a náci párt fegyveres alakulatai (SA) uralták.
Hitler a tömegek megnyerése érdekében minden társadalmi rétegnek ígért valamit. Így megszerezte a kis- és nagybirtokosok támogatását, valamint 1931 októberében létrehozták a Harzburgi Frontot. Ez a német iparmágnások, nagybirtokosok és jobboldali szervezetek szövetsége volt az NSDAP-val. Erre válaszul megalakult a Vasfront, amely a szociáldemokrata párt és a szakszervezetek védszövetségét jelentette az SA erőszakhulláma ellen.
Hitler hatalomra jutása
1932-ben ismét Hindenburg lett a köztársasági elnök. Június l.-én nemzeti koalíciós kormány alakult, a miniszterelnök pedig Franz von Papen lett. A kormány, fő célja a válság megoldása volt. Azonban a helyzet megoldhatatlansága miatt, júli. 20.-án feloszlatták a kormányt. Az új választásokon júli. 31.-én az NSDAP lett a legerősebb párt. Azonban Hindenburg Hitler helyett, Kurt von Schleieker tábornokot, nevezte ki kancellárrá, akinek fő célja volt a náci párt megosztása, ami nem sikerült ezért lemondott.
1933 január 30.-án Hindenburg kancellárrá nevezi ki Hitlert. Kinevezése után, Hitler fő célja a felhatalmazási törvényelfogadtatása és így az NSDAP hatalmának biztosítása volt. A birodalmi elnök
febr. 1.-én feloszlatta a parlamentet, és új választásokat írt ki márc. 5.-ére. Február 27.-00 kigyulladt a birodalmi gyűlés épülete, és ennek következtében febr. 28.-án a birodalmi elnök rendkívüli állapotot hirdetett. A márc. 5.-ei választásokon az NSDAP- nak nem sikerült megszereznie a többséget. Hitler márc. 23.-án megszavaztatta a felhatalmazási törvényt, így lehetővé vált a totális diktatúra kiépítése. A törvény segítségével Hitler olyan rendkívüli intézkedéseket fogadtatott el, amelyek megsemmisítették a weimari államrendet, és a náci pártot jutatták korlátlan hatalomhoz.