-
A szabadságharc kitörésének okai
A 17. század második felének politikusai rosszul mérték fel az ország katonai erejét – a törököket csak az 1684-ben alakult Szent Liga segítségével sikerült kiűzni az országból, amiért a magyar rendeknek le „kellett” mondaniuk az 1505-ös Rákosi végzésben foglalt szabad királyválasztásról, hogy annak helyébe 1687-től a Habsburgok örökös királysága lépjen.
I. Lipót (1657-1705) abszolutisztikus törekvései, s a török hódoltság utáni intézkedései növelték a rendek elégedetlenségét. A különböző osztályok és rétegek sérelmeit Ráday Pál, II. Rákóczi Ferenc titkára fogalmazta meg a Recrudescunt Vulnera-ban 1704-ben, melyet 1703-ra datálták. Az uralkodó:
-
felrobbantatta a végvárakat, s elbocsátotta a végvári katonákat
-
létrehozta az újszerzeményi bizottságot, melynek értelmében csak az kaphatta vissza földjét, aki igazolni tudta, hogy az korábban is az övé volt
-
a korábbi földekért fegyverváltságot kellett fizetni
-
megduplázta az adókat, ami miatt kitört az 1697-es hegyaljai felkelés
Az elkeseredés egyre nőtt, így 1700 végén néhány északkelet–magyarországi nemesség I. Lipót uralmának lerázására fogott össze. A szabadságharc tehát belső erőkkel indult, és bár mindvégig meghatározott társadalmi célokért folyt, lépéseit mindig befolyásolta az európai hatalmi viszonyok alakulása.
A szabadságharc vezetésével a nemesség II. Rákóczi Ferencet bízta meg, aki XIV. Lajoshoz fordult támogatásért. Az ő segítségével „két tűz közé” szoríthatták volna I. Lipótot, akinek erejét 1701-1714-ig a francia uralkodóval vívott spanyol örökösödési háború is lekötötte. Levelezésük azonban a bécsi udvarba került, amiért a magyar „hadvezért” Bécsújhelyen börtönbe vetették. Innen Lehmann tábornok segítségével szabadult ki, s jutott el Lengyelországba, Brezán várába.
-
II. Rákóczi Ferenc hadserege
1703-ban itt kereste fel Rákóczi Ferencet Esze Tamás és Szalontai György, hogy „felkérjék”, álljon az elkeseredett tiszaháti parasztság élére. A fejedelem „Cum deo pro patria et libertate” feliratú zászlókat küldött a gyülekező felkelőknek, s brezáni kiáltványában fegyverbe hívta az ország nemes és nemtelen lakosait.
Esze Tamás – meg sem várva, hogy Rákóczi Ferenc visszatérjen – a felkelők élére állt, s május 22-én kirobbantotta a tiszaháti jobbágyfelkelést, amelyet azonban Károlyi Sándor Dolha mellett levert. Az elkapkodott akció látszólag reménytelenné
tette a további szervezkedést, de Rákóczi fejedelem június 16-án megérkezett az országba kuruc serege élén, s ténylegesen is a felkelők élére állt. 1703. augusztus 28-án kiadta a vetési pátenst, melyben a nemzeti összefogás „hirdetése” mellett szabadságot ígért minden olyan jobbágynak, aki mindvégig harcol a seregben.
II. Rákóczi Ferenc korábbi, 70.000 főt számláló irreguláris seregéből reguláris sereget akart szervezni, ezért 1703 nyarán kiadta az Edictum Militarae-t, katonai szabályzatát – hadseregét gyalogság, lovasság és tüzérség alkotta. (A fejedelem közpénzből, és saját birtokainak jövedelméből biztosított egyenruhát a katonáknak.)
-
Diplomáciai és katonai erőviszonyok
A következő egy évben a kuruc sereg Buda és Pest kivételével az egész országot elfoglalta, a spanyol örökösödési háború azonban hatással lett a magyarországi eseményekre is. Miután 1704-ben a höchstädt-i csatában az osztrákok legyőzték a francia sereget, a Rákóczi szabadságharc is nem várt fordulatot vett – a magyar ezredek vereséget szenvedtek Nagyszombatnál Heister generálistól, a labanc sereg vezérétől. (A kuruc sereg tehát, bár kis portyákra képes volt, jól megszervezett nyugati hadsereg legyőzéséhez nem volt elég erős.)
Az 1705-ös év legjelentősebb politikai eseménye a szécsényi országgyűlés volt, ahol – lengyel mintára – Magyarország új államformáját rendi konföderációban jelölték meg. Az ország élére vezérlő fejedelemként II. Rákóczi Ferenc került, aki mellé tanácsadó szerv gyanánt 24 tagú szenátust választottak. Rákóczi Ferenc ezután teljhatalommal intézte a külpolitikát, a katonai– és pénzügyet. A kuruc állam tehát – a fejedelmi hatalom valamint a rendi állam közötti átmenetként – nemzeti abszolutizmus volt.
Rákóczi gazdaságpolitikája is a szabadságharc szolgálatában állt:
-
az élelmezés megkönnyítésére tárházakat állíttatott
-
terveket dolgozatott ki az ipar és a kereskedelem fejlesztésére
-
a pénzhiány pótlására rézpénzt (libertas) veretett
Az esztendő végén a Bottyán János vezérlete alatt indult dunántúli offenzíva újra tartós és jelentős sikereket hozott – Dunaföldvártól Sopronig felszabadult az egész országrész, s egy évvel később Erdélyből is kiverték a császáriakat. A hadi sikerek hatására az 1707-es ónodi országgyűlésen Bercsényi Miklós, a szenátus elnöke kimondta a Habsburg–ház, I. József (1705-1711) trónfosztását.
A király nélkül maradt országnak Frigyes Vilmos lett az uralkodójelöltje. A porosz
trónörökös „hazánkba csábításáért” folytatott 1708-as trencséni csatában azonban súlyos vereséget szenvedtek a magyar seregek.
A háború emellett kimerítette az ország erkölcsi és anyagi erejét. A vereségek következtében megkezdődtek a szökések, illetve a földesurak hazakényszerítették jobbágyaikat – a szabadságharc alapját képező nemzeti összefogás bomlani kezdett. Az utolsó csatát Romhánynál vívták 1710-ben, de a bizonytalan kimenetelű harc katonai előnyeit nem tudták kihasználni a kurucok. A küzdelem oda szorult vissza, ahonnan 1703-ban elindult. A helyzetből egy kiút maradt – a katonai eszközöket politikai módszerekre váltva megegyezni a bécsi udvarral.
A fegyverletételre 1711. április 30-án, a majtényi síkon került sor. A szatmári békét a Károlyi Sándor és Pálffy János folytatta tárgyalások után Károlyi Sándor valamint III. Károly (1711-1740) írta alá Nagykárolyban.
Bár az ország nem tudta kivívni függetlenségét, a birodalmon belüli különállást elnyerte, s az 1711-es alternatívák közül még ez volt a legkedvezőbb, hiszen:
-
nem vette el a birtokokat és a kivívott jogokat sem
-
kegyelmet biztosított mindazoknak, akik hűséget esküdtek a királynak
II. Rákóczi Ferenc mégis az emigrációt választotta – előbb Franciaországba, majd Rodostóba ment, ahol haláláig, 1735-ig élt. Földi maradványait 1906-ban szállították haza – a Kassai Dóm altemplomában temették el.