Kosztolányiról
- 1885-1936 élt, a nyugatosok egyik legkiemelkedőbb alkotója. Életműve ösztönző hagyományt alakított ki a 20. századi magyar irodalomban, átszövi a játékosság, a gyermeki látásmód, az impresszionista pillanatkultusz, melyet filozófiai szintre emel. Művészetfelfogása kiemeli az esztétikumot és a nyelv lehetőségeit
- munkásságának indulására jellemző líraisága után az 1920-as években fordult a prózai forma és a regényírás felé: a mélylélektani érdeklődése az elbeszélés lehetőségei felé vezérelte, így a lélektani tanulságokat történéses művekben, regényekben fejezte ki, építette fel ebben az időszakban (Édes Anna 1926, Pacsirta 1924)
- a korszaknak nem csak az emberi lélek tudattalanjának kiismerhetősége a fő kérdése, hanem a folyamatok kutatásának elbeszélhetőségének problémája is
A Pacsirtáról
- 1924-ben jelenik meg, a társadalom, a lélek és a lét regénye. Nevezhető lélektani regénynek, ugyanis a szereplők különböző belső folyamataira koncentrál, a műben főként ezek bontakoznak ki az olvasó számára; ugyanakkor realista regénynek is tekintjük, a falu közösségének és a viselkedésformák ábrázolásmódjának jellege miatt – egyfajta társadalomrajzként is vizsgálható a regény
- cselekményében a Sárszegen élő Vajkay család édesanyjának, édesapjának és lányának története rajzolódik ki: egy péntektől péntekig tartó, egyhetes időintervallumban folynak az események. Amíg a csúnya, vénkisasszony Pacsirta elutazik, a szülők kénytelenek kilépni a Pacsirtát szerető, hűséges és támogató szülőszerep élethazugságainak rendszeréből, és átlépnek régi kapcsolataik, valamint belső, elfojtott és valódi érzéseik – a csalódottság, szánalom, gyűlölet és önvád – világába
- a történet zárlatában azonban minden visszaáll – a Bibliai jelképek rendszerében kirajzolódó passió-hetes párhuzam péntekkel végződik, tehát nem történik meg a feltámadás, a pozitív irányú változás- a tragikum, maga a lét reménytelensége és megváltoztatatlansága
Lélektani téma forrása és a karakterformálás
- a freudi lélektanra alapszik Kosztolányi műve: a személyiséget osztottnak tekintette Freud, benne egy társadalmi szabályokkal összeegyeztethető „felettes én”t és egy bűnösnek és erkölcstelennek ítélt, elfojtani szükséges „ösztön-én”t különített el. Az én összességében pedig e kettőnek a harcából alakul, kulcseleme pedig az elfojtás, a kontroll
- eszerint a felfogás szerint igyekszik formálni Kosztolányi az alakteremtése technikáját is: alapigazságnak veszi, hogy a lelkünk tudatalatti mélyrétegének feltárhatatlansága miatt nem ismerhetjük önmagunkat sem igazán – így a szereplők belső hangja, és megnyilvánulásaik mellett fontos szerepet kap az elbeszélői megvalósításban a testbeszéd és maga, az elbeszélői hang is
- ez a prózapoétikai eljárás teszi lehetővé, hogy regényszinten a szereplők saját, legbelsőbb lelkisége önmaguk számára nem feltétlenül lesz ismeretes – nem öltenek nyelvi formát vágyaik, elfojtott lélektani árnyalataik
Elbeszélő
- a Pacsirta elbeszélője látszólag omnipotens, azaz mindentudó – történetmondása tárgyilagos, nem bocsátkozik értékelésekbe, értelmezésbe, nem formál nyilvánvaló saját véleményt, kommentárt
- nézőpontja azonban nem rögzül: folyamatosan változtatja a látószöget, gyakran távolságot tart az adott szereplőtől, tárgyilagos hangot felvéve, de sok esetben közeli megfigyelőként nyilvánul meg → ez is azt a hatást kelti, hogy a tudat alatti tartalmak megközelíthetetlenek, az elbeszélő is rendelkezik korlátokkal
- a megformálás ilyen fajtája is tudatos írói munka eredménye – a tudatokat illetően nem mindentudó az elbeszélő, így az értelmezés és a rejtett lelki vonatkozások érzelmezése és megfejtése az olvasó feladata lesz – az elbeszélői hang ilyen módon interakciót, olvasói munkát is elvár (ami nem könnyű a folyamatos szempontváltás miatt)
- ez az elbeszélői viszonylagosság az értékrendszer instabilitását is eredményezi – nehéz biztos értéket találni
- a rögzítetlenség megjelenik pl a szereplők megnevezésének változataiban is:
→ a szereplőket gyakran „apa” „anya” neveken szólítja, amely a családi viszony szerinti szereplőmegnevezés – ez az E/3-as hang nyelvtanilag külső szemlélő hatását kelti, míg a hangulata a főszereplő nézőpontjába való helyezkedést feltételez
→ „Vajkay Ákos” - a szereplő teljes nevén való szólítása tárgyilagosságot, szenvtelenséget mutat
→ Pacsirta sírása a vonaton – a mellékszereplők szempontjából láttatja, összeolvad az utasok és az elbeszélő hozzáállása, a megszólalásban pedig az irónia hangja érződik
→ „nyugalmazott levéltáros..” - hivatalos megnevezés: mindentudó elbeszélő, távolságtartó iróniával
Megvalósítás eszközei
- fő eszköze a már korábban említett testbeszéd. Ennek többféle megnyilvánulása is van, így a gyakori megjelenés következtében az elbeszélésmód egyik fő ábrázolási módszerévé épül
- a test beszél a lélekről – maga a szereplő nem is tudja, hogy kifejezi a lelkének tartalmait, az elbeszélő viszont ezt megragadja, és a dokumentálásával közvetíti a szereplő lelkiállapotát
- tekintet → „szeretett így maradni, lehajtott fejjel” - magyarázza Pacsirta érzéseit, elnyomottságát és a csúnyaság, értéknélküliség érzetét, tudatát. „Szólt apa, a földre tekintve” - szégyen megnyilvánulásai rejtetten
- arcmimika → „csúnya, és öreg szegény, ilyen csúnya – és száját, orrát förtelmesen elhúzta” - csúnyaság érzékeltetése
- testtartás → metakommunikáció, „Vajkay úgy ment, mintha terhet viselne” „módosan sétálás” - szülők önelnyomása, a lány iránt érzett alapvető viszolygás »kötelességtudatból« való elfojtása
- érintés → „kezét gyengéden az öregúr kezére tette”
- taglejtés → pl. kézmozdulatok, „feléje (Mária-kép) emelte mind a két karját, heves mozdulattal, melyet azonnal elfojtott” - ez a példa érzékletesen mutatja, hogy az elbeszélői nézőpont nagy relevanciát tulajdonít az apró rezdülésekre, ebben megmutatva pl a főszereplő belső ellentétességét – hálát kéne éreznie a szülei gondoskodása és szeretete miatt, mégis némán segítségért kiált, szabadulni szeretne helyzetéből, léte kilátástalanságából
Pacsirta elszemélytelenítése
- a történet elején kihangsúlyozódik, hogy a szülők mennyire várják Pacsirta leveleit az útról, azonban a cselekmény előrehaladásával az elbeszélő fokozatosan törekszik arra, hogy érzékeltesse a szülők gondolkodásbeli eltávolodását
- Ákos a 8. fejezetben (kötet 2. harmada) elveszíti a levelet, amit Pacsirta írt neki, mikor valaki felemlíti a nevét, szinte el is felejtették már, illetve mikor róla kérdezik őt, azt feleli, „pihenni” ment – ez szintén értelmezhető a tudatalatti száműzésre, illetve a halál gondolatára, amely a zárófejezetekben ki is bontakozik
- a vonatra várakozás jelenetében a helyzet már úgy tárul az olvasó elé, mintha a két szülő várná a gyermekét, de szinte remélnék, hogy nem is tér vissza, balesetet szenvedett, felmerül a halál gondolata is → és nem ismerik fel a vasútállomáson
- Pacsirta pedig a kezében egy ketreccel, benne galambbal tér vissza → egyértelmű metaforika, melyben az elbeszélő céloz a visszatérésből fakadó, folytatódó rabsághelyzetre, és ennek a feloldhatatlanságára
- a kifejezett kilátástalanság társadalom-szinten értelmezhető a sárszegiek közösségére is, de -
- gyakorlatilag a 3 főszereplő létezésének kiteljesíthetetlen ürességében, a regényvilág teljesen inger- és értékhiányos közegében az egész létre vonatkoztathatóvá válik a konklúzió, miszerint szembe kell nézni az értéktelenséggel, és annak végtelenségével → örök szenvedés és körkörösség (keresztény kép, az meg nem értettség, és önazonosság keresztjének hordozása Pacsirta személyében), nincs megváltás a létből.
- az elbeszélő hangja tehát így a szerepek mozgatásában, a kiteljesített lélektörténetekben és apróbb mondatokban/töredékekben kifejez egyfajta egzisztencialista szemléletmódot a létről: muszáj elviselni, lehetetlen benne kiteljesedni, de ebben kell élni. Ezt pl. kerek-perec kimondja a vonaton üldögélő öreg- „Ez a világ siralomvölgy.”