Aranyról és a Nagykőrösi évekről
- 1817-1882 élt, a 19. század második felének legnagyobb alkotója. A szabadságharc után az irodalmi élet egyik fő szervezője volt, drámafordítóként, tanulmányíróként és kritikusként is működött az időszakban
- a megfigyelt korszakát Nagykőrösi korszaknak nevezi az irodalomtudomány: 1851-1860-ig tartó időszak, amelyben háttérbe szorultak a hosszabb verses, epikai alkotások, helyettük pedig az elégiák, elégikó-ódák, ironikus elégiák, és balladák vették át a helyet
- a külső és belső világ egységének megbomlása, és az ön- és nemzeti azonosságvesztés élménye jellemzi
- a létérzékelés és létértelmezés elégikussá válik: az én és a közösség szétválaszthatatlannak tűnő szerves kapcsolata megbomlik, komorság és önértelmezési válság jelenik meg a hangulatvilágban →
- az én elbeszélése feloldhatatlan nehézségekbe ütközik
- az egyén és a világ harmóniája már nem létező tényező, alapvető rezignáltság és kiábrándultság uralja a költészetét, az eszmények és a valóság közt pedig áthidalhatatlan ellentét feszül
- a kor a költői fikció helyett a saját korszakának rideg igazságát helyezte előtérbe, amely azt a helyzetet láttatta, hogy a költészet már nem tud pozitív értékeket valósan érvényre juttatni a világban → kiábrándultság
Elégikus látásmód
- a korábban allegorikus és didaktikus szándékú lírát felváltja az elégikus szemlélet, és ennek a kifejezése a költészetében
- az alkotások alanya kiszolgáltatottnak, veszélyeztetettnek látja magát, kiégettség és reményvesztettség jellemzi. A távlatos látásmód és az értelmes élet képzete csak elérhetetlen eszményként tűnik fel, a valóság lehetőségeivel szembeállítva
- az ehhez kapcsolódó költeményeit műfajbeli és hangnembeli kevertség, változatosság jellemzi – gyakori az elégiko-óda (Ősszel), az ironikus elégia (Kertben, Visszatekintés), illetve egy újfajta ars poetica-szerű elégiko-óda is, a Letészem a lantot
Ars poetica és elégiko-óda
Letészem a lantot
- 1850-ben keletkezett mű, a műfajában az elégikusság – tehát a vágyott és az elérhető közti ellentét beletörődő magatartással való szemlélete -,valamint a megszólított iránti tisztelet, felmagasztalás hangneme egyszerre érvényesül benne
- a cím és a vers kezdete-zárlata a költői elhallgatást helyezi kilátásba a lant képének használatával – külön kihangsúlyozza, hogy az ez által kifejezett költői szerepvállalás már érvényét vesztette, így leteszi azt → ars poeticus jelleg
- úgy véli, megszűnt a külső és belső világ összhangja, eltűnt a biztos értéktudat, és ez lelki kiüresedést eredményezett
- így érvényesíthetetlen, folytathatatlan ez a szerep (amit pl Petőfi ábrázolt a 19.század költőiben), helyette inkább egy elhallgatási szándékot, vagy alacsonyabb értékű lírai megszólalásmódot képzel el
- idő- és értékszembesítés – a költői személyiség miért változott?
- eszményi múlt képét festi → a 2.-5. versszakban található meg ennek kifejtése:
- 2. vszk → tavasz-nyár: természeti képek mutatnak a harmóniára, az értéktelítettségre a föld-ég transzcendentális látószög-kitágítása, illetve az erős jelzők → eszményinek láttatott környezet, reményteljes és értelmes költőszerep ←→ ezzel szemben a jelen világa kaotikus, értékhiányos, így költőséget nem igénylő közeg (ifjúság – költés, volt értelem, stb)
- a 3., 4. vszk → a nagyszerű célok szolgálatába állított ihletettség ösztönző erejét emeli ki, illetve a T/1-es beszédmód a közösségi vállalás értelmét, jelenlétét mutatja: ehhez a költő saját, egyéni vonásait is fontosnak tartja
- 5. vszk → a haza jövője itt még boldognak hitt volt, a motívumrendszer megidézi a Nemzeti dalt → egységérzet, költő szerepe kiemelt nemzeti szinten is
- ezzel szemben az utolsó két vszk-ban a kérdő mondatok megjelenése előrevetíti a jelen kérdésességét, kiábrándult irányvesztettségét
- a költői megszólalást jelző metaforák, hasonlatok a halál képzete körül ábrázolódik → ez azt a költői vélekedést sugalmazza, hogy a jelen alkotásai mind élettelenek a múlt nagyszerűségéhez képest
- az „árva” jelző egyszerre értelmezhető utalásként a költőtárs elvesztésére, de a befogadó közösség hiányára is (pusztába kiáltott szó – hallgatóság is érdektelen) → ez következhet a kor irodalmi szerepének leértékelődéséből és az eszmények kudarcának tudatából is
- keretes szerkezet: a bevezető versszak összehangzik az itt kifejtett gondolatokkal; törzsök-virág – nemzeti költés, ősi gyökerek képei, illetve a közösség alapját jelképező szerep. De: módosul a refrén: „oda vagy, érzem oda vagy”, nyomatékosítás, az elégikus lélekállapot véglegességét sugalmazza
Ősszel
- elégiko-óda, 1850-ben készül el. Legfontosabb formaalkotó eszköze az ellentét – a homéroszi művek és az ossziáni költemények szembeállítása a mű alapja
- benne a tökéletesség és a komor világkép, a költői szerep halála ütköztetődik; a homéroszi derű jelképezi a tökéletesség- és teljességvágyat a múltra vonatkozóan, míg az ossziáni borongás az értelmetlenség jelenét képviseli
- az ősz képének fokozatos kibontakozása kapcsolatban áll a költői én lelkivilágának kilátástalanná válásával
- az ősz ugyanakkor nem feleltethető meg egyértelműen az ossziáni költőség szemléletével: az emelkedettség még a kiábrándult létben is megmarad az ossziáni alkotásban, míg az ősz csak köznapi, unott rezignáltság hangulatát fejezi ki
- a jelen teljesen fásult, és szenvtelen: a költői én ezzel nem akar azonosulni, a veszteség élményét is valamilyen mélyebb érzésben szeretné megélni; eleve a kudarc a szabadságharc élményéhez is erősen kapcsolódik, így ki van zárva a költő számára, hogy ne patetikusan, a katasztrófát teljes szívvel átérezve és elszenvedve élje meg a környezetének átváltozását
- szabadságharc: „kihalt tusa”, elesett hősök: „emlékhalom”
- az „enyésző nép” felveti a nemzethalál gondolatát is; Arany a versben megmutatja a nemzeti katasztrófa költőszerepre és a saját lelkivilágára is gyakorolt drasztikus hatást – az alkotói szerepköre átcsúszik az ossziáni költészetmódba, azonosul vele
- a zárlatban feltett kérdés így értelmezhető egy önreflexív, és halálvágyat sugalmazó jelzés
Elégia
Kertben
- 1851, az alaphelyzetben a lírai én „kertészkedik, mélán” - tehát úgy tűnik, az E/1-es alak lesz a vershelyzet középpontjában
- ugyanakkor a vers folyamán lassan kirajzolódik egy szemlélődő magatartásforma: vizsgálja a madarakat (magányos gerle, egyes daruszó), a szemfödél alatti, magányos nőt, majd a férfit, aki a hitvesének készít koporsót
- a lírai én mindezt az ötödik versszakban ironikusan értékeli: hangja („eh, nékem ahhoz mi közöm?”) közönyös kegyetlenséggel hat; de egyéni hangütésről átalakul a következő versszak első sorában egy kiterjesztett emberi jellemző összegzésére az egyénben
→ hangsúlyozza, a világ közönyös: egy eltorzult emberképet ábrázol, elembertelenedett emberiségről és önképről szól: az utolsó versszakban összesíti az ezeknek a kifejezésére használt erőteljesen negatív képi világot a hernyó metaforájában: az ember pusztít, ahogy haladnak elő az újabb nemzedékek, sosem változik
- a kertész képével a halál azonosul – amely munkálkodik a kerten, azaz az élet egészén; de hiába: mert mindig új hernyó-nemzedék érkezik, aki pusztítja ezt az életet
- tehát ebben a művében nem csak a szerepeiből, hanem teljes énképéből és a létezés értelmességéből, az emberiségből való kiábrándultság figyelhető meg
Önironikus elégia
Visszatekintés
- 1852, már nem a szabadságharc élménye a rezignáltság oka; világszemlélete alakul, elmélyül a saját, személyes lélekállapot
- számvetés szándékával íródik, az addigi történések egészének értelmezésére törekszik, elemzi, hogy hogyan jutott a költő és a költőszerep ebbe a helyzetbe
- a személyiség múltját és jelenét külön vizsgálja. Ez általános jellemzője a kor lírájának – az önelemzés ennek megfelelően egy bizonyos távlatból történik, a nézőpont egyszerre külső, és belső: belső, mert ismerve a legmélyebb tartalmakat – tud kibontakoztatni, de külső a szubjektum eltávolítása miatt; ugyanis a beszélő nem azonosul a jelenének nézőpontjával, kívül marad
- belső határozatlanság: állítás-visszavonás-kérdés az indulásban: élet és saját életút távol áll egymástól, ami egy alapvető bizonytalanságot eredményez
- létezése kezdetben küzdelemként értelmeződik, melynek oka maga az emberi lét végtelen kiszolgáltatottsága, ez a további versszakokban is továbbfejlődik a képek szintjén (sajka)
- ezt felváltja az önvád, öngúny hangja: úgy véli, saját tétovasága akadályozta meg a kiteljesedésben, mindig egy távoli eszmény követése rántotta el a szerény boldogságok megélésétől
- megjelenik a romantika szabadságvágyának értékelése is: ironikusan kezeli a függetlenség iránti vonzódást, és kiemeli a megegyező óvatosságot. Ez azonban nem csak az egyénre érvényesül- globális kudarcra utaltságot fogalmaz meg a szabadsággal kapcsolatban
- kijelenti, hogy az ember nem tud megszabadulni a kötöttségektől – így egyénileg is beletörődik
- tehát látszólagos széttartás van az elhagyatott önábrázolás, és a saját belső határozatlanság okozta tévedések, mint kiváltó okok között: azonban ez az ellentét feloldódik, hiszen létösszegzésében együttesen értelmezi a kettő hatását → önmagát olyan személyiségnek láttatja, aki nem képes az eszmény és a valóság közti választásra, így végül semmit nem tudott teljességében megtapasztalni
- ifjúkori álmok szétbomlása → csúcspont – remények is megsemmisülnek
- végül halálvágy fogalmazódik meg, értelmetlennek tetszik innentől az élet – a zárlatban mégis egy váratlan felkiáltás van, amely a szeretet-szerelem vigaszát és az életet választja mégis – amíg el nem éri a halált
Elégikus dal
Lejtőn (1857)
- rezignált lelkiállapot ábrázolása, eszmény elérhetetlensége
- múlt és jelen különbsége a hit jelenlétében-hiányában jelenik meg
- Poe-evokáció a nyitányban (A Holló), „soha többé”, a „magasba törés” eszménye távoli és lehetetlen-lejtőnlét
- a magasság, mint tökéletes létforma iránti vágyakozás – az élet lejtős út, így óhatatlanul távolodik az ember → eszményekről végleg lemondó lelkiállapot, a lírai én ezt visszafordíthatatlannak láttatja
- az élet lassan visszaszorul, lassú elhalás, minden pillanat magában hordja a halál lehetőségét „mint ki éjjel vízbe gázol s minden lépést óva tesz”
Elégia és ballada
Az örök zsidó
- 1860, korszakzáró mű
- mitizált személy panaszaiban az önnön kétségei megmutatkoznak, külső szempontból mutatja a lírai ént, mégis önelemző monológ az első személyű megszólalás miatt
- balladaszerűsége az utazásban és a történet-jelleg tragikumában található meg
- „szegény zsidó...szegény szívem” → önmaga mély lelki tartalma azonosul a képpel, állandósult szenvedés és a végső nyugalom vágya: létélmény
- monológszerűség: vándorkép, az úton-lét helyzetéből szól ki, látszik, hogy régóta vonul, és a vándorlása a megszólalást követően is folytatódik → a refrén nem hagyja nyugodni, pedig többször is felmerül a pihenni vágyás
- nincsenek lehetőségek, ellentét feszül a környezet és az egyén közt, a létben otthontalan a lírai én, szorongás képei kapcsolódnak az őt körülvevő térhez; a vándorlás mégis belülről fakadó kényszer, így többszörös ellentét feszül a kint és az én állapota között
- a jövő teherként tűnik fel, a lírai én illúziói a vágyak beteljesítéséről szertefoszlanak, a keresés soha nem érhet célt, mégis tovább folyik kényszerszerűen – ha nem így történne, elveszne az önazonosság
- magány – zsidó képe miatt a közösségen kívüliség is adott, illetve a helyzetből adódóan kívül esik a valóság világán is
- az értelmetlenségből adódik a halálvágya: nem létezik számára biztos irány, a megváltásnak a halált tekintheti már csak, az örök megnyugvást – ezt az isteni irgalomban látja megvalósíthatónak csak, a földön itt „örök zsidó”