A francia szimbolisták

A XIX. század végének világnézeti válsága és az új stílusirányzatok.

Az európai kultúrtörténetben a realizmus (XIX. század) volt az utolsó egységes korstílus. Ennek végén a világnézeti és művészeti egység teljesen megbomlott. Az emberek előtte hittek abban, hogy a világ megismerhető, hogy az emberi ész hatása végtelen. A század végén azonban az ember egyre bizonytalanabbá vált.

A városiasodás hatására felbomlottak az addigi kis közösségek, az ember egyre idegenebbül érezte magát. A kapitalizációval, a gépek térhódításával az ember kezdte fölöslegesnek érezni magát. A XIX. század végén hirtelen magasra ugrott az öngyilkosságok száma is.

Új stílusirányzatok jelentek meg: a naturalizmus, szimbolizmus, szecesszió és az impresszionizmus. Ezek a stílusirányzatok nem egymást követték, hanem egymás mellett éltek, sok költő egyetlen versen belül is vegyíthette ezeket az irányzatokat.

A naturalizmus

Stílusirányzat a XX. században, Franciaországból, Emile Zola (Nana) regényei alapján.

A natura – természet szóból származik, mindent a maga természetes valójában akar bemutatni, szépítés nélkül. Abszolút érzelemmentesség, témaválasztásában különbözik a realizmustól, (prostitúció, szegénység, testi szükségletek) ezt mind a legaprólékosabban jeleníti meg.

A szimbolizmus

A szimbolizmus irodalmi szempontból a legfontosabb stílusirányzat a XIX. század végén.

A szimbolizmus szó töve a szimbólum. Az irányzat elnevezését az indokolja, hogy a költők műveinek középpontjában egy szimbólum áll, ez a szimbólum szervezi egésszé a verset.

A szimbólum egy olyan költői kép, amelynek a jelentését nem tudjuk pontosan megmagyarázni, legfeljebb sejthetjük az összefüggést. A szimbolizmus költői számára a lényeg éppen ez volt: a látható világ dolgai mögött feltárni a titkos összefüggéseket.

A szimbolizmus kezdetét az 1854-ben megjelent A Romlás Virágai című kötet megjelenésétől számítjuk (Baudelaire).

A szimbolista költők számára nem létezett erkölcs, sőt egyenesen elutasították a kispolgári erkölcsöt és értékrendet. Alapélményük az volt, hogy a világban minden pusztul, hanyatlik, romlik (dekadencia); ezzel szemben csak egyetlen értéket állítottak fel: a tökéletes szépséget. Ezért van az, hogy a szimbolisták műveiben olyan gyakran szerepel együtt a szépség és a romlás (Baudelaire: Egy dög).

A francia szimbolisták életútja, a költői szerep átalakulása

A szimbolisták megvetették a kispolgári erkölcsöket, elutasították a józan ész szerinti életvitelt. Végletesen eltávolodtak a hétköznapi élettől és emberektől: különc életet éltek, ami csak nekik, a „zseniknek” járt ki.

Botrányos életmódjukkal meghökkenést keltettek, de szívesen látott vendégek voltak a szalonok unalmas életében. Szerették a különlegességeket öltözködésben, ételben, italban (abszint), nőkben – mégsem a habzsolás, hanem az életuntság (spleen) jellemzi őket.

Divat volt köztük a beteges érzékenység, a neurózis, a fáradtság.

A legismertebb három költő Charles Baudelaire, Paul Verlaine és Arthur Rimbaud.

Baudelaire alkoholizmusával, néger és prostituált szeretőivel hívta fel magára a figyelmet, Verlaine családját és gyermekét hagyta el a 16 éves zseni, Rimbaud miatt és évekig együtt éltek homoszexuális kapcsolatban. Rimbaud 18 éves korában abbahagyta az írást és Afrikába került rabszolgakereskedőnek.

Ez a bohém életmód szinte példa értékű lett a későbbi művészvilág számára. A francia szimbolisták előtt a költő példakép volt és erkölcsös ember, hiszen ezzel kellett hitelessé tennie mondanivalóját. A francia szimbolisták elutasították ezt a szemléletet, az életet és a költészetet élesen elválasztották egymástól.

A francia szimbolisták művei

Baudelaire: Egy dög

A vers meghökkentő, mivel szerelmi témájú, és egy oszladozó állatit tetem leírása alkotja a vers nagyobb részét. A leírás naturális, a szerző részletesen írja le a dög testéből áradó bűzt, az undorító látványt. A célja a megbotránkoztatás.

A vers végén szerelmi vallomást tesz, a szerelmi költészet hagyományos eszközeivel. a nőt felmagasztalja, sőt, kijelenti, hogy a szerelem örök, a romló test ellenére is.

Ebben a versben együtt van a szépség és a romlás, ahogy azt a francia szimbolisták szerették párosítani.

Verlaine: Őszi chanson című költeményét inkább impresszionista versnek szokták nevezni, hiszen tárgy megfoghatatlan, benyomásokon alapul, és tisztán hangulatvers. De olyan elemeket tartalmaz, amelyek általában jellemzők a szimbolista költészetre is: pl. a bravúrosan megszerkesztett versforma, a tökéletes rímtechnika és az egész verset átható dekadencia. A szimbolisták szerint a vers jelentéséhez nagyban hozzájárul a hangzás is: ez a költemény a „zenei vers” tipikus példája.

Rimbaud: Magánhangzók szonettje című költeménye már tisztán szimbolista vers: a magánhangzók és a színek szimbolikus összefüggésén alapul. A színekhez és a hangokhoz még emberi érzéseket is társít, és az egészet valami természetfölötti jelentéssel tölti meg: az első betű az A, az utolsó az O, így az alfától az omegáig, a kezdettől a végig az egész világ szimbóluma lesz a francia magánhangzó-rendszer.

A francia szimbolisták teljesen újszerű költői nyelvet teremtettek. Megszabadították a költészetet az előítéletektől, de úgy, hogy megtartották a művészi mesterség alapjait (versformák, rímek bravúros használata). Magyar vonatkozásuk rendkívül fontos, hiszen a Nyugat első nemzedékének ők jelentették az irodalmi példát. Különösen meghatározóan hatott a francia szimbolista líra Ady, Babits, Kosztolányi és Tóth Árpád költészetére, de még a fiatal József Attila költeményeiben is felismerhető ez az élmény.

Szerző
Do Emese
Forrás
Facebook nyilvános csoport

Letölthető fájlok

Tartalom jelentése

Ha bármi problémát észlelsz a(z) "A francia szimbolisták" című tartalommal kapcsolatban, kérlek az alábbi hivatkozásra kattintva jelezd felénk! Köszönjük!