A szaknyelv különböző foglalkozásokhoz, tudományterületekhez vagy hobbikhoz tartozó sajátos csoportnyelv. Nyelvtani rendszerében nem, csak szókincsében különbözik a köznyelvtől.
Jellegzetes szókincsét szakszókincsnek hívjuk. A szakszók (terminusok) a szaknyelv összetevői.
Mindenki több szaknyelvet ismer (pl. minden tantárgynak külön szaknyelve van).
A magyar egészségügyi szaknyelv kialakulása
A 17. századig igen kevés az orvos (akik voltak, azok a latin szaknyelvet használták), a gyógyítás a falusi javasasszonyok, kuruzslók, füvesek, a bábák és a borbélyok feladata volt.
Az anatómiai ismeretek szűkösek voltak, csak a látható külső, és a lényegesebb belső szervekre volt magyar megnevezés. A betegségekre, a betegségek tüneteire kevés kifejezés volt, ezért sok esetben több betegség megnevezésére használták, pl: nyavalya, kórság. Pontosabb megnevezés a gyakoribb betegségekre volt: kelevény (kelés), dagadás, köszvény, hályog, hideglelés, sorvadás, csömör, menyülés (ficam).
Ezzel ellentétben viszont Igen sok gyógynövény-nevet ismertek. A füveskönyvek onnan kapták az elnevezésüket, hogy a gyógyításnak igen fontos eszközei voltak a gyógynövények, és az azokból készült főzetek, de a növényeken kívül más gyógymódokat is ismertek, élelmiszereket: (pl. olajok és méz) köpölyözés, érvágás, kenés, csont helyrerakása.
A lelki betegségeket is ismerték, ezekről azt tartották, hogy rontás (szemmel verés) okozza, ezeket a legtöbb esetben ráolvasással gyógyították.
A 19. században a nyelvújítás során alakult ki a magyar orvosi szaknyelv. Fő alakja Bugát Pál volt, aki maga is orvos. A cél az volt, hogy a latin orvosi és anatómiai szakkifejezéseket magyar szavakkal váltsák fel. Ekkor keletkeztek például:
-
orvosi szakterületek nevei: gégész, fogász, szemész, szülész, sebész, belgyógyász, gyógyszerész, boncmester
-
tünetek és élettani fogalmak: lázas, haldokol, rokkant, vérzékeny légzés, alvajáró, életjel elmebeteg, érverés, vérszegény, inger, téboly, tetszhalott, étvágy, eszmélet
-
anatómia: csontozat, ízület, hörgő, csontváz, légutak
-
gyógyászati eszközök és eljárások: tapasz, vény, gyógyszer, műtét, szemüveg, hőmérő, gyógyír, ellenszer
-
helyszínek: gyógyfürdő, boncterem, kórterem, kórház, gyógyszertár
A mai orvosi szaknyelvről az alábbiak állapíthatók meg:
-
a legtöbb szakszónak van magyar megfelelője
-
a beteggel való kommunikáció során az egészségügyi dolgozók többnyire ezeket használják
-
egymás között (illetve, ha nem akarják, hogy értse a beteg) gyakran a latin kifejezéseket alkalmazzák
-
a laikusok számára is ismertté vált számos szakkifejezés, pl. diagnózis, vakcina, rehabilitáció, új gyógyászati eszközök keletkeznek: ezeknek mindig nevet kell adni.